2008. Június 3. Kedd, hajnali 3 óra. Ekkor kezdődött az utam. Felkelés, felöltözés, csomagokat fel, és indulás a Zeneiskolába. Fél 4-kor már itt voltunk. Háromnegyed 4-kor egy hatalmas busz gördült be a parkolóba, egy Mercedes Cityliner. Beszálltunk, elfoglaltuk helyeinket, majd a berakodás és a búcsúzkodás után, 4 órakor elindultunk. Hosszú, 14 órás út várt minket a német határig, úgyhogy valamivel el kellet magunkat foglalnunk. Én személy szerint zenét hallgattam. Mellettem foglalt helyet Schleinig Máté, klarinétos. Vele is elszórakoztam. Útközben kb 10-szer álltunk meg, ebből kb 3-szor Magyarországon. Én 80 Eurót hoztam magammal ( átszámitva az akkori árfolyam szerint kb 19500FT), de kevésnek tartottam, hiszen mégiscsak Németország... 10 óra tájt megérkeztünk a Cseh határra, ahol hála a sengeni izének, gond nélkül átkeltünk. Az egyik zenekaros, Simon Tibi mesélt nekem, hogy régen gépfegyverekkel álltak a határon és akárkit lelőttek aki csak véletlenül átlépett a határon ellenörzés nékül... A határátkelés után a Cseh autópályák borzalmas megoldásainak egyvelege fogadott. A két szemben haladó út között megoldatlannak látszó választósáv állt. Az út minden 10. kilóméterét egy-egy McDonald's szegélyezte. 5 óra fele átkeltünk a cseh határon is, és így már Németországban voltunk, ahol a cseh mazsorettcsoport buszával együtt haladtunk. Az első városban megálltunk, és bementünk az első supermarketbe. Ott örültünk, hogy végre megpillantottuk a civilizált euróhasználó német embereket, és végre örültünk, hogy kicsit költekezhettünk. 6 órára megérkeztünk Junkendorfba, - egy német faluba - ahol a szállásunk volt. Ez a falu 10 km-re van Görlitztől, igyhát innen hamar odaértünk. Az idő itt valamivel hidegebb volt, és itt az átlag fafajta az nem a tölgy vagy bükk vagy akármi lombhullató fajta, hanem fenyő. Fenyőerdő mindenhol, amerre csak a szem ellátott. Ez lehet, hogy kicsit unalmasan szól itt, de az embernek ezen akad meg előszőr a szeme, és képes órákig csak az ablak mögül bambulni az erdőket. A szállásunk egy üdülő területen feküdt, ahol több üdülőházsor volt. Alacsonyak voltak, és a tetejük vaslemezzel volt lefedve. Érdekesnek látszott, és kicsit nyomorgós megoldás is volt. Egy-egy szoba Kb 10-15 négyzetméter terjedelmű volt ,átlag 6 ággyal. A mienk a tömb szélére esett, igyhát oda csak 4 ágy jutott. A csehek jobban jártak, de erről később beszélek. Aznap este már ott vacsoráztunk. A vacsora az imádott, és egyben agyonunott Kechupos Spaghetti volt... Imádott mert egy-két helyen jól megcsinálták, és utált mert mindig ezt kaptuk vacsorára. 10 órakor takarodó volt, addig szabad foglalkozás. Mi a szobával Pókereztünk. A hidasi Biszak Marci hamar rájött, hogy nekem van póker szetem, így attól a naptól fogva, szinte mindig elhordta az ő szobályába, és 10-15 fős partikat rendezett. Becsületes gyerek ez a Marci, egyetlen zseton, vagy kártyalap sem tűnt el a szetből, és mindig visszaadta épségben. Szerda reggel 8 órakor ébresztés volt. Ma volt az első igazi programunk: Görlitzi városnézés. Vezetőnk Uve Flaschel volt, a Görlitzi ifjúsági fúvószenekar, vagyis németül a Görlitz Jugenblaschorchester (JBO) Vezetője. Én előszőr azt hittem, hogy csak simán turistavezető volt. Megkérdeztem tőle németül, hogy tud-e angolul? A válasz yes volt, és innen sima volt a terep, hogy kicsit elbeszélgessek vele. Görlitz egy határ menti város , az Elba folyó választja két részre. Egyik felében a németek élnek, a másik városrészben a lengyelek ( ez a szegényebbig városrész ). Megnéztünk egy rakat teret, tornyot, templomot. Az egyik templomban, vagyis a főtemplomban, egy 150 millió eurós ( átszámitva 37 milliárd 125 ezer forintos) orgona volt. A templom kántora ( vagyis aki ezt a hangszert megszólaltatta) magyar származású, német állampolgár. Amint elkezdett magyarázni, kicsit Uri Gelleres volt, de aztán mindenki szerencséjére németre váltott, így Jóskabá ( a Zeneiskola igazgatója ) fordított. Ezután bementünk a görlitzi rendőrségre, és ott megebédeltünk, a Csehekkel eggyütt. Itt már megvolt a két tábor közti szemezgetés. Én ilyenkor nem nagyon foglalkoztam ezzel, csak ettem a kechupos spagettit, és szórakoztam a szobatársaimmal. Ezután kimentünk a rendőrségről, és szabadon kószálhattunk a városban. estefele hazamentünk, és szabad foglalkozás volt. Azután visszamentünk a táborba, ahol a németekkel együtt közös grill-partit rendeztünk. Aztán elmentek a németek, mi pedig tüzet raktunk. Beke Norbi slágereket fújt a trombitáján. Ilyen igazi jó régi EDDA, meg Máté Péter meg hasonló nótákat játszott. A többiek meg énekeltek. Én ittam egy kis Martinit, aztán lefeküdtem felkészülni a holnapra. Másnap reggel korán keltettek, zenekari próba volt. Lacibá, már kint állt teljes felszereltségben, és várta a próbát. Egy kis hangolás, majd új számokat fújtunk, amit még ott kaptunk a németektől, és volt kerek 3 napunk betanulni. 1 óra próba után felpakoltunk a Citylinerre ( annyira szeretem kimondani :-D) és nekivágtunk Drezdának. Egy pár óra múlva elértük Drezdát. Itt megkajáltunk. Most kivételesen nem Kechupos Spagettit ettünk, és nem a drezdai rendőrkapitányságon, hanem étteremben, és sült húst, krumplipürével, vagy borsós rizzsel, vagy szeletelt répával. Választási lehetőségünk nem volt, random kaptuk a köretet. Én egy mixet kaptam: répa, krumplipürével. Finom volt :-D. Ilyen finom répát még komolyan mondom nem ettem. Pedig én nem is szeretem :-D. Direkt édes volt. Utána szabadon kószáltunk Drezdában 6 órán keresztül. Vettünk egy csomó suvenirt, és kerestünk valami érdekeset. Találtunk is. Drezda egyik híres utcájában találtunk aranyszobornak öltözött szobrozó magyarokat, egy lengyel katonának öltözött ürgét, egy harmonikás cigánymuzsikust, és egy Joan Pierre nevű író-költőt, aki phantomim játékával szórakoztatta a tér járókelőit. Mi sokszor megálltunk előtte, néztük, nevettünk rajta, stb. Aztán elmentünk valami hatalmas lépcsőhöz, aminek a tetején egy szegény hosszúhajú német gyerek hegedült, jobb karján 4 ujj volt. Megszántuk, adtunk neki pénzt, és már-már azt terveztük, hogy beállunk zenélni mellé. Szépen keresett szegény, hisz az emberek sajnálták. Repertoárjában szerepelt a Parasztkantáta, és egyéb híres nóták, amiket sokáig fütyültünk az utcákat járva. Negyed 7-kor volt a gyülekező a főtemplomnál. Innen mentünk a kikötőbe, hisz Drezda is az Elba partján fekszik. A túloldalt egy hatalmas kivetitőt vettünk észre, amiről később derült ki, hogy az EB meccseket fogja közvetíteni. Addig lesz ott öröm, és néző, amig Németország bent van az EB-ben. Ezután egyenest a sétahajók felé vettük az irányt, sokat vártunk. Én közben elmélkedtem valamin, már nem is tudom min. Ahogy bekerültünk a hajóra, én elől foglaltam helyet. Azt hittem ott lesz jó. Felvettem az étlapot, és olvasgatni, forditgatni kezdtem. Schleinig barátom németül, én angolul. Érdekes volt, hogy sokszor eltérés volt a kettő jelentése között. Aztán felmentem a következő szintre valami izgalmat keresvén. Megpillantottam a hajó motorját. Olyan erős és nehéz, és gyors valami volt, hogy bizonyossá tettek abban, hogy ha egy acélrudat tennének oda, akkor az eltörné azt elakadás nélkül, hisz iszonyatos nyomás dolgozott itt. Aztán amikor tovább mentem, megpillantottam Markó István barátomat, aki egy velem egymagas, tüsis hajú, jókedvű gyerek volt, akit csak kiskürtösként ismert mindenki. Volt aki nem is tudta az eredeti nevét, csak azt, hogy kiskürtös. Láttam, hogy eléggé szemezget valamelyik mazsorettel, és közben azt mondta, hogy menjek már velük oda, mert ezek tudnak angolul, de németül nem, és én nagy angol fordító hírében álltam. Szóval odamentünk hozájuk, leültünk velük egy aztalhoz, és beszélgetni kezdtünk. Köztük a legidősebb Jana (Jana Tommova) volt. Velem egymagas, hosszú, göndör hajú lány volt, arca telt, mosolygós, szemei kékek. Mellette ült a kis Batya, aki 11 éves volt és nekem a vállamig sem ért. Ez a kép a hajón készült. Jobb oldalt Jana látható, Bal oldalt meg Batya.

Vagy fél órát beszélgettünk velük, mindenféléről. Elérhetőségeket cseréltünk ( Skype, ICQ). Ezután letisztáztuk a neveket. Mi nem jegyeztük meg annyira az övükét, és azt hittük Jana-ra hogy az ő neve kamika... Na most az a kamika az egy másvalaki volt, aki szintén ott ült velünk, és megadta a Skype címét, de mi nem figyeltünk oda, hogy ki adta meg. Szóval ebből lett az, hogy azt hittük, Jana neve kamika... Aztán kiderült, hogy ők sem tudnak annyira angolul, tehát valahogy elmagyaráztam nekik, hogy hivjanak oda egy lányt, aki tud angolul. Ekkor idehívták Ajka-t ( Andrea Boudová) aki kb egy fejjel volt nálam magadabb, és kinézett vagy 16 évesnek, Aztán közben csak 13 éves. Aztán vele elkezdtem angolul diskurálni. Hajóutunk a végéhez ért, ígyhát kiszáltunk a hajóból, és elmentünk a buszokhoz. Ott megettük a  hideg vacsorát, amit a németek adtak zacskóban: Egy virsli ( hidegen) 2 darab speckó német zsemle, joghurt, csoki, kiskanál. A kiskanalat nem megenni szánták.... Elindultunk haza, és ott csendes pihenő volt. Márakinek... Mi személyesen elmentünk a lányok táborába, és megpróbáltuk megkeresni Janát az estében, úgy, hogy közben átkeltünk az egész táboron ezt ordibálva: Kamikaa!!!. Nem lett sok sikerélményünk, ugyanis kijött a németek vezére, és elzavart minket.Mi visszamentünk, és az ablakok előtt Tucc-Tucc stílusú mosógépfrekvenciát toltunk. Nem sokan hallották, de egyszer csak elkeztek sikonyálni valamiért. Mi azt hittük azért, mert megláttak minket az ablaknál. Ekkor futni kezdtünk. Ekkor már közel háromnegyed 11 volt, vagyis 45 percel takarodó után. Visszaszöktünk a körletünkbe, volt ki letusolt, volt ki nem, majd ittam egy pár korty martinit és elmentem pihikélni. Péntek reggel. Megint Görlitzbe utaztunk, de itt most másért. Meg voltunk ijedve. Azt hittük, mivel ez az utolsó napunk fellépés előtt, ezért nem lesz több lehetőségünk a lányokkal találkozni. Délelőtt a városban voltunk. Délben hazamentünk, és szabad foglalkozás volt. Mi elmentünk az ebédlő felé, ami útba esett a lányoknak ha hazajönnek és elindulnak a körletük felé. De ők nem jöttek haza egy darabig. Úgyhogy nekiálltunk minigolfozni. Ugyanis ez az univerzális ebédlő nem csak Mmnigolfal, de billiárdasztallal is szolgált, amibe volt szerencsém beleejteni a krétát a lyukába. Aztán visszafele mentem és le akartam menni fürödni a tóba, ami közel volt a táborhoz. Fürdés után hallom, hogy szólnak a dobok, a trombita meg a kürt, és megijedtem, mert azt hittem, hogy zenekari próba van. Mentem a hang után és láttam, hogy csak Döme, (dobos) Giovanni, (az olasz születésű másik dobosunk) Szabi, (trombitás) és Kaiser (Kürtüs) önkéntesen masíroznak. Gondoltam mit veszíthetek, beállok közéjük és én is masírozok. Elfujtuk vagy 30-szor a bemelegítő indulónkat amit fejből kellett tudni. Közben beálltak a klarinétosok, szaxofon, Tibi is jött tubával, a szárnykürtömből jött a kis Áron, és még Móni a fuvolájával. Így masiroztunk el Lacibáék előtt, akinek kicsordult a szeme könnye a meghatottságtól. Aztán a mazsorettek felé vettük az irányt. Ekkor már azok hazajöttek. Sikoltozva fogadtak bennünket. Mindenki rohant a szobájába, kihozta a mazsorettpálcáját, és nyomták a tutit, amit kell. Így mentünk utánuk egy pár kört a táborban, amig meg nem unták az egészet, és összeálltunk egy csoportképig. Jana is köztük volt, és egy kölcsönös szempillantással jeleztük egymásnak, hogy észrevettelek. Ezután egy kb fél óra szabadidőnk volt még, amikor ez a kép készült. Itt én vagyok az alacsonyabbik ember szürkés pólóban. Balra Schleinig Máté látható. Középen hátul Jana és mellete a kicsi Batya. Előttem Zuzka guggol, a többiek nevére nem emlékszem.

   Na szóval vissza kellet mennünk a táborba, mert indultunk a Rózsakertbe (sportcsarnok egy lóistáló mellett). A vendéglátó zenekar - JBO - koncertjére. Namost ott a helyek ugy voltak, hogy két nagy oszlop volt, egyenként kb 20-30 székes sorokkal, és köztük egy nagy folyosó a közlekedésre. Ez kb 2-3 méter széles lehetett. Namost, a helyek nekünk a terem jobb oldalában voltak lefoglalva, a mazsoretteknek meg a bal oldalán, de a kettő lefoglalt széksor egy vonalban volt. Szóval én amennyire lehetett a jobboldali oszlop legbaloldalára ültem ( a lehető legközelebb a folyosóhoz), Jana pedig amennyire a Bal oldali székoszlop jobb oldalára ült. szóval kb 2-3 méter volt közöttünk. Nah, gondoltam magamban, ezen az estén nem fogok unatkozni, de nem a zenekar miatt. Egész végig Janáékat szórakoztattam, és ők se unatkoztak sokat. 1 órán keresztül ez ment, amikor is jött a szünet. Na ez lesz az én időm, gondoltam, és 2-3 perc tétovázás után odamentem Janáékhoz, és közben azt mondogattam : most vagy soha. Köszöntem nekik, és az volt az érdekes, hogy megjegyezték a nevem és nem a magyar nevemen szólítottak - vagyis Márk - hanem a Cseh megfelelőjén, Marku-nak hivtak. Odamentem: csáó, Erre ők: Hello Marku - vigyorogva. Na gondoltam itt már nem vagyok bajban. Előre gondolkodtam, és még a Táborunkban beraktam egy papirfecnit, meg egy tollat a zsebembe. Na arra irattam le velük a Skype cimeket. Akkor tudtam meg, hogy Jana eredeti Skypecímét amikor azt leirta. Na most én azért nem irom le, mert nem akarom, hogy zaklassák szegényt.... Ezután kezdődött a második fele a koncertnek. Szerintem nem kell részleteznem mivel voltam elfoglalva... A koncert után kimentünk, szórakoztunk egy kicsit. Ezen s képen  Isti látható Zuzka-val. Egy biztos; Istinek nem volt unalmas hete. Bonyhádon is nagy Rómeó, hát akkor itt mért ne boldogult volna. Haza kellet mennünk a busszal, és korán le kellett feküdnünk. A szobában sokat gondolkodtam a dolgon, és azt hittem, hogy az én érzéseim kölcsönösek, ezért sokat sirtam este, mert belegondoltamm mi lesz vasárnap, amikor indulunk, hisz másnap, szombaton, egész napos programot terveztek, hiszen akkor léptünk fel. Reggel irtam egy levelet, és át akartam volna neki adni. A levelet angolul irtam, és benne volt, hogy mondja el, hogy mit érez, stb. Másnap reggel, a szokásos reggeli volt amit egész héten reggelire kaptunk: Corn Flakes alias az Ádáz Gabonapehely. Jól belaktuk magunkat, majd egy rövid próba, mindenki beöltözött az egyenpólóba, és elindultunk Görlitzbe. Ma volt a nagy nap, amikor a fellépéseink voltak. Délelőtt egy bevásárlóközpontnál játszottunk. Olyasmi volt mint az árkád, csak itt nem volt egységes nagy épület. Fél órára rá, hogy elkezdtünk játszani, megjöttek a mazsik is, és az elöttünk lévő üres tér mellet vártak. Megszólalt a dobszóló és bemeneteltek a lányok. Elkezdtünk egy indulót fújni. Mikor elkapták a ritmust, elkezdték a táncot, és nyomták a szám végéig. Aztán megálltak, megint ment a dobszóló és kimeneteltek. Jana közben odanézett, és a kezemmel mutattam, hogy jó volt. Aztán fújtuk a megszokott könnyüzenei számokat: Brasilia, Dixieland, New York, Beatles... Aztán az egyik szám után odanéztem Janára, és mutatta a kezével hogy jó volt, ugyanúgy mint ahogy én az előbb. Aztán jött egy kis szünet, ekkor odamentem a lányokhoz, és beszélgettem velük. Persze csak nekem volt merszem csak úgy odamenni, aztán a többiek szép lassan jöttek utánam. Elkezdődött a második rész. Ott is játszottunk, aztán mehettünk bevásárolni a boltokba. Mi a szobával elmentünk a McDonald's-ba és befaltunk egy-két jó hamburgert. Ezután elindultunk a sörgyárba, ahol a 4 zenekar (JBO, Bonyhádi fúvószenekar, Görlitzi városi fúvószenekar, és egy másik könnyüzenei zenekar) közös koncertje volt. Azokat a számokat próbáltuk csak el, amiket közösen fujtunk. Ez egy fél óra volt. Azután másfél óra szabadidőnk volt. Még szép, hogy a lányokhoz mentünk. Megtanítottak a botukat pörgetni. Azt vettem észre amikor megkaptam Jana-ét, hogy az övé kicsit ferde... jókat szórakoztunk ott. Elmentünk héliumos lufiért, és azt szivogatva beszélgettünk egymással. Általános nevetés tört ki a lányokból, aztán ők is próbálkoztak. Aztán elkezdett cseperegni az eső, majd elállt. Vissza kellett mennünk, mert kezdődött a fellépés. Lejátszottunk egy-két számot közösen. Megvoltak a dijak átadásai, aztán játszottunk a saját repertoárunkból. Nagy ünnep volt ez, hiszen a JBO megalakulásának 40. évfordulója volt. Azután elmentünk a buszokhoz és dönthettünk: vagy itt maradunk és elszórakozunk éjfélig, vagy visszamegyünk a táborba. Random kellett szerencsét húznunk, mert nem tudtuk, hogy Janáék mit választanak. De végül jól döntöttünk, mert ők is és mi is hazamentünk. Nah ahogy hazaértünk elmentünk a kajáldához, és ott vártuk hogy megjöjjenek. Nem jöttek. Aztán elmentünk valami közeli játszótérféléhez, ahonnan még jól beláttuk több szögből is, ha a lányok megjönnének. Kisvártatva megjöttek. és elmentek a körletükbe átöltözni. Mi megvártuk ezt, majd átmentünk a táborukon, és a lányokat kerestük. Szerencsémre Jana kint volt, így hát intettem neki, hogy jöjjön. Hamar odajött, és kettő mazsi kísérte. Nehezen elmagyaráztuk neki, hogy hozzanak egy labdát. Akkor elmentünk a közeli röplabdapályára és röpiztünk. Jana meg a többiek az elején a kispadon ültek és néztek minket, de végül is megfogtuk azt betuszkoltuk játszani. Na akkor jött Krisztián. Természetesen nyomult Janára mint az állat, de olyan szinten, hogy el is zavarta. Na akkor megijedt a hangyáktól és elment onnan. Akkor a lányoknak menniük kellett. Nagy ölelkezés, búzsúzkodás puszilkodás közepette Isti (cseh nevén Stefan) és én elbúcsúztunk tőlük. 8 óra körül járhatott és még nagyon világos volt. Akkor jött Isti, hogy jöjjek már, mert a lányok kiszöktek a táborból, és elénkjöttek. Nem kellett sok. Felkaptam a pólómat, egyik cipőmet, de akkor már futnunk kellett, mert Lacibáék észrevettek. A másik cipőmet csak ott húztam föl. Nah akkor ketten voltunk: Isti meg Én. Elmentünk a lányok tábora felé, és leültünk egy Ping-Pong asztalra. Ott sokáig beszélgettünk, és szórakoztunk. Utolsó este volt, szerettük volna kihasználni. Isti felszedett egy Terka nevü csajt, vele jól elvolt. Ajka rámtapadt, fellakkozta a hajamat, és táncolni tanitott. Megtanultam Csa-Csa-zni, és Jive-ozni. Ahogy ó mondta mindig: ván, tsú, frí, csacsa, ván, tsú frí, csacsa. Mindig olyan érdekesen ejtette ki a c-betűt, de nekem tetszett :D. (ezen a képen ajka látható otthon) Ezután Ajka bevitt a szobájukba, és leírta szemceruzával a kezemre az e-mail címét. Azért fontos, hogy szemceruzával, mert sokáig megmaradt a a karomon, és sokáig tudtam dicsekedni vele. Vagy 4-5 e-mail címet irtak még fel a kezemre tollal, de azok java hamar lekopott. Ezután bejött a szobába a csehek vezetője, akinek nem nagyon tetszett, hogy én ott vagyok, ezért kizavart. Visszamentem a ping-pong asztalhoz, ahol Isti és Terka (mert így hívták a csajt) között dúlt a szerelem. Amikor odaértem, észrevettem, hogy Ajka fut utánam, tollal és papírral a kezemben, hogy irjam le az e-mail meg a skype címem. A vezetőjük meg Ajka után futott, mintegy 20 méterrel lemaradva tőle. Akkor a többieknek is menniük kellett. ÖŐlelkezés, puszilkodás, búcsuzkodás, másodszorra is. Aztán visszagyalogoltunk Stefannal a táborunkba, sok szép emlékkel erről a hétről. Másnap kora reggel keltettek, 7-re kérték a reggelit, 8-kor már idnultunk. Sajnáltam, hogy a lányokat csak 10-kor ébresztik és nem tudtunk elbúcsúzni. De háromnegyed 8-kor észrevettük, hogy Jana ott áll egy 20 méterre a busztól, és integet, hogy jöjjek oda. Hívtam  Istit és odamentünk. Csináltunk egy-két képet, elbúcsúztunk harmadszorra is, ölelkezés, puszilkodás, és elhagytuk őket. Még a busznál is hallottuk ,ahogy ordibálják a jellegzetes cseh elköszönésüket: Ahoj !!!. Felszálltunk a buszra és elindultunk haza. Hazafelé a Cseh határon defektet kaptunk, úgyhogy bemntünk a McDonald's parkolójába és elfogyasztottuk a virslit, a hideg főttojást, a zsömléjüket, a joghurtot. Hazafele félálomban azon elmélkedtem, hogy milyen szar, hogy vége, lehetett volna valami ebből. Nem csak távkapcs. Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy 2 év mulva újra ott, találkozhatunk, ha még nem száll ki a mazsorettkedésből, és engem nem rúgnak ki. Ennyi volt a Német utam, remélem nem volt unalmas.