Sziasztok. Márk vagyok, 15 éves bonyhádi átlag srác. Van egy hugom, egy anyám és egy apám. A barátaim szerint jófej vagyok, kedves, megértő, odafigyelő, stb. Van egy blogom, ahova leírom az életem fontosabb állomásait és történéseit. Azt mondják jól csinálom, és érdekes. A blogom ciklikus jellegő, minden évben eljön ugyanaz az esemény. Amikor szerelmes vagyok, amikor őj barátokra teszek szert, amikor rámjön az ötperc és a kreativitás, vagy amikor már épp rég nem irtam, és kéne valamit irni megint. Jó dolog ez az egész. Általában nincs sok közeli barátom, ezért itt van nekem mindig a blogom, ahol el tom mondani ha nem is valakinek, de mindenkinek ami nyomaszt, ami érdekel, vagy ami épp történik velem. A mai nap azért írok új blogbejegyzést, mert MEGVÁLTOZTAM. Tudom hogy ez így elsőre hülyén hangzik, de bizton állítom hogy a napokban változtam. Felfogásban, gondolkodásban. Most jelenleg szarul érzem magam, és büszke vagyok magamra egyszerre. Véget vetettem valaminek, ami régóta nyomasztott, és most felszabadultam ezalól a teher alól. A teher, ha hívhatom így, akkor az a katával való "kapcsolatom". Barátságnak indult, majd szerelem lett belőle, végül meg csak próbálkozások sorozata a semmiért. Deh ennek vége. Erre nem volt tőbbé szügségem, így ennek a tehernek a mázsás súlyát ledobhattam a vállaimról. Nemértem mért kellet így legyen, de ezzel nem vagyok egyedül. Ez a hónap zavaros volt. Nagyon zavaros. Nem értettem szinte semmit sem, hogy mért van így, vagy épp mért kellett így történnie. Ahogy régen is állitottam, az élet legjobban egy hatalmas erdőhöz hasonlít, ahonnan nekünk kell kikeverednünk. Az út adott, egyenesen előre. De az út tele van bukkanókkal, földből kiálló gyökerekkel. Ha megbotlunk egy ilyenben, fel kell állni és tovább menni, de ha leragadunk, akkor számunkra nincs menekvés, utolér mindaz, ami elől "menekülünk". De ha nem térünk le az útról, és nyitott szemmel járunk, akkor nem lehet gond. Az élet adja magát. Én már egy pár ilyenben megbotlottam, mert azthittem, hogy az úgy nekem jólesz, de kisebb (lelki) sérülésekkel megúsztam. Ennek ellenére féltenek. Féltenek a barátaim, hogy egyszer olyan dolgot teszek, ami után nem lesz alkalmam a megbánásra, sőt, másra sem. Ezek azok az emberek, akik igazán ismernek, és azz aggódásukat meg is hálálom valamilyen mód, valamikor, deh amikor ezt teszik, gondoljanak arra, hogy lehet, hogy én arra vagyok itélve, hogy ne találjak ki a sötétből. Lehet az is, hogy nekem jó ott, a háborítatlan, nyugodt, és békés sötétben. Olyan sötétben, akárcsak a lelkem, vagy az elmém...  Skatch-ot blogját olvassátok....